Szerző: Zsan

Kedves Csilla
Nagyon szívbemarkoló volt, amiket és ahogy írtad a leánykádról. Igen, ezt tényleg nehéz lehet megérteni, átérezni olyan embernek, akinek a legnagyobb baja, hogy hisztis a gyereke! (én is ilyen vagyok, remélem ennél nagyobb gondjaim nem is lesznek az életben!)
Annak idején én is kérdezgettem más magyarokat arról, hogy milyen az élet külföldön. Emlékszem Hicudzsitól kérdeztem az angol iskolákról, és olyan jó volt, hogy mindent szépen elmagyarázott, pedig akár mondhatta volna azt is, hogy majd meglátod. És így is volt, mert mégis csak a tapasztalás segített a legtöbbet. De valamennyire fel voltam készülve. Nem lakom még régóta külföldön, de szerencsére nem kerestek meg olyan emberek, akik szívességet kértek volna tőlem. Azt, hogy kijöhessenek egy hétre, igen, ebbe bele is egyeztem, abba már nem, hogy négyen jöjjenek, mert az sok lett volna a gyerekeknek.
Nem is tudom, hogy igazából mit akartam írni, elnézést, de már annyit írtam, hogy nem törlöm ki! :D
További szép és boldog éveket Belgiumban, vagy bárhol a világban!
Még egyszer, örültem, hogy elolvashattam ezeket a gondolatokat, és mondanék pár szót azok védelmében, akik “szívességet kérnek” vagy a pénztárcátokban turkálnak (így vagy úgy), de nem fogok, mert nem tudok. Tényleg, csak ne foglalkozz velük.
Az iskolai pletykafészkek magyarok? Ott komoly magyar közösség van? Nekem pl. nagyon jó volt, hogy itt is rengeteg magyar van, persze értek fájdalmas felismerések is, de arra gondolok, hogy igy még mindig könnyebb, mint egyedül! :D